Fürgeujjú szeretők

Első fejezet
A találkozás

Egy napos őszi délelőtt volt, mikor évek óta először lépett az iskola területére a férfi. Mikor kilépett az autójából, az iskola szobrásztermének jellegzetes agyag-illata megcsapta az orrát. Nem tudni, hogy hogyan érezte meg az épületen kívülről, de megérezte. Egy kellemes érzés öntötte el, mikor belépett az iskola ajtaján. A portás barátságosan köszönt neki. Dagomér egyből otthon érezte magát, mikor szembe jött vele Délibáb tanárnő. A rideg nőszemély arca felderült, mikor észrevette a folyosón állni régi tanítványát.

-"Szasz' fiam!"-köszöntötte könnyekkel a szemében.

-"Jó napot kívánok tanárnő!"

A két fél rövid beszélgetésbe elegyedett. Kiderült, hogy Dagomér lesz az új szobrásztanár. Délibáb ezt meglepetten hallgatta, hiszen azt gondolta, hogy volt tanítványa gyűlöli ezt az iskolát.

-"De hát miér' gyüssz ide tanítani?"

-"Mert itt tanít egy számomra nagyon fontos személy"-mondta mosolyogva- "akit az oldalamon szeretnék tudni."

A tanárnő csak értetlenül pislogott, majd egy erőltetett mosoly után elköszönt Dagomértől, mondván, hogy neki még sok dolga van. Az egyedül hagyott férfi ezután elindult a képzőművészeti tanári felé. Gyors, mégis óvatos, szorongással teli léptekkel közeledett célja felé. Érezte, hogy szíve egyre sebesebben ver, hogy a lábai egyre gyorsabban viszik az ajtó irányába. Már alig várta, hogy újra láthassa Őt. Megállt. Felemelte a kezét, hogy kopogtasson az ajtón. Kopogtatott. A koppintásokat követően a fehér ajtó megmozdult, és kinyílt előtte. Dagomér felnézett az előtte álló emberre.

 Ő volt az. Magnusz. Csodás barna szemei csillogtak az ablakon át beszűrődő napfénytől, szakálla akár a legszebb selyem ruha, úgy simult rá markáns állára, és az ujjai, ó, azok a gyönyörű, erős ujjak, ahogy a kilincset szorították...

Dagomérnak még a lélegzete is elállt.

Második fejezet 
Makktermés

Magnusz ujjai végigsiklottak Dagomér mellkasán, le az oldalán, egészen a fenekéig. Amikor elérte a fiú hátsó fertályát, határozottan belemarkolt a szent húsba. Dagomér torkából szenvedélyes nyögés szakadt fel.

-"Ahh ezaz Magnusz!" -sikoltotta élvezkedve- "Még egyszer, de most durvábban!"

Magnusz nem tudott ellenállni szeretője kérésének. Nem mintha akart volna, hiszen ő is ugyan úgy, annyira vágyott rá. Újra belemélyesztette ujjait az érzékeny húsba, Dagomér még egy nyögéssel hálálta ezt.

-"Oh, maradj csöndben szerelmem!" -suttogta élvezettel gyenge hangon az idősebb legény- "Nem hallhatnak meg!"

Dagomér elméje a vágytól ködös volt, csak arra tudott gondolni hogy önmagát kielégítse.

-"Nem érdekel hogy meghallanak-e! Akarlak! Itt és most!"

Dagomér észrevette Magnusz nadrágjában ágaskodó kobráját és egyből elpirult. Sosem sejtette hogy ilyen messzire jutna szerelmével. Magnusz arca még épphogy csak pelyhedzett, de az ágyékát már fekete szőrszálak sötétítették. Makkján romantikusan megcsillant a vécéfülkébe beszűrődő lámpafény. Először Dagomér szemérmesen csak oda-oda pillantgatott, amíg Magnusz erőteljesen magához nem rántotta.

.

-"Heló Dagomér!" -köszönt illedelmesen a szakállas férfi- "Rég találkoztunk."

Az ifjabbik fél egy pillanatig csak elvarázsolva nézte a csodálatos teremtményt a szeme előtt, de hamar észbe kapott és nagy nehezen, de ő is kinyögött egy köszönést.

-"Szi- szi- szia... Igen- én- szóval én- jó újra látni." -nyökögte szánalmasan Dagomér.

Magnusz csak egy pillanatig nézett furcsán, de szinte azonnal visszatért a mosoly az arcára. Az a mosoly. Az az átkozott mosoly.

Magnusz kedvesen beinvitálta a tanáriba társát, és kihúzott neki egy széket.

-"Ülj le nyugodtan."

Dagomér leült, de nem tudta igazán kényelembe helyezni magát. Mint tűzijátékok, úgy robbantak ki belőle a közös emlékek. Hosszú éjszakák a Rába parton, ahogy a csillagokat nézték, együtt rendelt kukoricás pizzák lusta vasárnapokon, a fiatal szerelem amit kettesben, bizonytalanul éltek meg; remegő kezek és füst ízű csókok, iskolai ballagás, aztán elhidegülés, egyedül töltött éjszakák és alkoholba fojtott könnyek.

Dagomér nyelt egy nagyot és kényelmetlenül fészkelődött az ülőalkalmatosságon. Nem mert Magnusz szemébe nézni, így nem vette észre hogy az idősebb férfi fürkésző tekintettel pásztázta zsenge arcát. Hirtelen megköszörülte torkát, és így szólt:

-"Dagomér, beszélnünk kell."